Prológus

Az érzés olyan, mintha egy kis kolibrit zártak volna a ketrecbe, amit a lány a mellkasának nevezhetett. Mintha a szív ami egyre gyorsabban pumpál, egy dob lenne, amit kíméletlenül ver a sors írója. A tőr, ami Chole hasából állt ki, szinte lüktetett. Évszázadokkal ezelőtt használták utoljára, mégsem fogott rajta az idő vasfoga. Rozsdának és kopásnak nyoma sem volt rajta, a markolatán rubinok csillogtak. Az ezüst, jég hideg volt, ezt a lány még a fájdalom mellett is érezte. Reszkető kézzel nyúlt a csillogó markolathoz, s nagy nehezen kihúzta. Reszelős sóhaj tört elő torkából. A fakószürke pólót, már egészen átáztatta a vér, ami így sötétben, teljesen feketének hatott. A gondolatok pókhálószerű fonala szőtte be Chole fejét. 

Most meghalok. Tizenhat évesen, csak azért mert ostoba voltam. Mert megint el akartam kapni a szüleim gyilkosát. De ebből a halálból már nincs menekvés. Nincs kiskapu. Túl magas a küszöb ahoz, hogy átkusszak alatta, és újra kezgyem.

A lány dühösen akart rácsapni az aszfaltra amin feküdt, de kezét alig pár centire tudta felemelni, s szinte rögtön vissza is esett. A gondolatok mellett, színes kis képek kezdtek ugrálni a lány szeme előtt. 

Egy virág. Hegyek. Fű. Csillagok. Egy kigyó. 

Eszébe jutott a kedvenc meséje vége, amit még anyukája mesélt neki mikor még egész kicsi volt. Az elejét már rég nem tudta felidézni, de a vége szinte beleégett az agyába.

...S a kígyó tovább csusszant, olyan lassan, olyan óvatosan, és elővigyázatosan, hogy csak a süket hallhatta testének puha mozgázát, csak a vak láthatta, szemének fenyegető villanását, a néma felé. Csak a néma kiálthatott segítségért, s csak a süket hallhatta meg, őt. De nem tudott mit tenni, mert a vak nem hallhatta a süket kiabálását, s így nem tudtak segíteni a némának. Mind a hármuk szeméből könny szivárgott ki, s a barátságuk összeomlott. 

 Chole légzése lelassult, majd teljesen elhalt. Szeme lecsukódott, a koribli verdesése a mellkasában elhalt. Az élete összeomlott, pont mint a süket, a vak és a néma barátsága.